Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részletek egy katona naplójából.

 (Szöveghű leírás!)

 

A fogságba esés

 

A Duna-Tisza közén dúltak a harcok, 44 tavaszán.

Felderítőt küldtem, hatot a Hídfőre. Este volt.

Az ellenség közel járhatott. Csak a visszavonulás látszott ésszerűnek. Jött a százados. Parancsot adott, hogy robbantsuk fel a hidat, akkor a nehézgépfegyverek nem tudnak átjönni.

A hat emberem ott volt. A többiek a lövész-árokban - Felhúzták a fegyvert -

A százados: Fel kell robbantani a hidat.

Megtagadtam a parancsot. Ezért normális esetben hadifogság jár. Rászegeztem a pisztolyom.

A lövész-árokból kiabáltak: Lője le szakaszvezető Úr, vagy sortüzet nyitunk rá!

Nem lőttem. Lefegyvereztem. Átvettem a parancsnokságot.

Emberek! Döntenünk kell. A visszavonulásnak már értelme nincs, az ellenség 20 percre van tőlünk nyugatra, délről az oroszok. Mit választunk?

Közben az angolok beértek minket. - Fegyvert eldobni!-

Megadtuk magunkat.

                                1944. április 16.

 

A szökés

Akkoriban egy repülős tiszt, K. Attila csicskása voltam. A falumtól, úgy 20 km-re voltunk elszállásolva.

Nagyon vágytam haza, már vagy fél éve nem láttam az otthoniakat.

Mondom a tisztemnek, én megpróbálok kijutni a kaszárnyából.

-Jó, jó, de hogyan?- kérdi.

- Csak bízd rám és kísérj el a kapuig.

Hát elkísért. Amikor odaértünk az Őrhöz, fennhangon mondom:

- Viszont látásra kedves barátom, ha még ilyen közel leszünk egymáshoz, máskor is meglátogatlak.

Erre az őr, a hadnagy láttán letisztelgett, én meg szép lassan kisétáltam a kapun.

Már esteledett.

A városi repülőtér közelében több katonai autó is vesztegelt. Ponyvás dzsippek.

Éppen elmegyek, egyik mellett mikor elindul és valaki kiszól, hogy gyere már, indulunk.

Felkuporodtam a kocsi egyik sarkába és figyelni kezdtem- Akkor már elszállt az inamból a bátorság, mert észrevettem, hogy tábori csendőrök között vagyok. Na, mindegy, gondoltam, a lehető leggyorsabban kell eltűnnöm innen.

Az első falunál leszálltak ketten. I.-nél leszálltak még ketten. Végre P.-hez értünk. Már a megállása előtt készülődtem. Amikor megállt az autó gyorsan kiugrottam és a közeli temető egyik sírja mögé bújtam. Leszállt a következő is és visszaszólt, hogy mehet.

Az autó elindult, így a harmadik leszálló már le is fordult a kocsiról. Jól összetörte magát.

A másik felsegítette és tanakodni kezdtek, hogy akkor ki volt a harmadik. Biztos valami katonaszökevény. Keresni kezdtek. Korom sötét volt és a hely is nekem kedvezett, hiszen a saját falumban minden bokrot ismertem.

Egy idő után feladták a keresést és elballagtak nagy szidalmazásom közepette.

A temetőből nem mertem kijönni. A sötétség és a sírok védelmet nyújtottak. Vártam.

Kis idő múlva torony iránt szépen elindultam az OTTHON-om felé.

 

A Hazatérés

Ősz volt. A romba dőlt házak árnyékát rugdosták a gyerekek. Mezítláb. A falu- ahol állt -

dermedt volt, még őrizte a háború szagát.

Most félt először, a párizsi konzul bemondta, hogy éhen haltak az öregek és a csecsemők.

Már két hete jött, s csak remélte, hogy az övéi élnek. Túlélték. Erősen hitte.

Egy ideig vonaton jött, vagonban és Kanizsán egy kocsmába ment. 100 pengőt vett elő.

Kenyeret kért.

- A pénze már nem ér semmit- mondták.

- Akkor talán a bundakesztyűm?

- Azt tegye el, itt van két kenyér, KATONA.

Hóna alá fogta, ment, most már gyalogszerrel és tördelte a magyarkenyeret.

Egy színésznő két napra befogadta. Kacsamájat kapott, sokat és bort.

Csak ment. A falu határán egy öregasszony sétált be a házba.

-Jé, Te Isten, Ez a Nyanya. Hát ez él? …Ha ez él, …akkor… talán…az én Juliskám és a gyerek…Bement.

Az apósa egy kocsikereket javított a sógornak egy hordó borért. Tekintetük találkozott. Emberfölötti erővel kapta meg a hordót és bevágta a kocsiderékba.

-Űjj föl Fijja! Többet nem szólt, nem tudott.

A Szürke siklott az októberi szélben HAZA.

 

 

A hármas konyha előtt az asszonyok kötöttek. Kellett a ruha, kapni nem lehetett még lisztet se, hát még bakancsot.

A fakerítés tetején aznap egész nap szólt a szomszéd Mariska kakasa.

-Agyon' kéne dobni, mindig itt rikácsol.

 

 

 

A Juliska fölhagyott a kötéssel, a kútra ment vízért.

-Ej, Édesapám, de hajtja azt a lovat. Hoz valakit. Egy idegent. Visszanézett. Tudta.

                     - Egy éve várta már -

Kisfiam, Édesanyám, jön a János.

A bozontos hajú kis szőke 4 év körüli fiúcska az anyja kötényét fogta és artikulált mély hangon ismételgette: A p ú ú ú ú .

 

 

 

 

 

Az élet véget ér egyszer…

      (Napló részlet halhatatlanságodért)

 

'95. febr. 16. Családi névnapozás.

A Papus elengedhetetlenül rosszkedvű.

- Lejárt a mandátumom!- mondogatta.

 

 

'95.ápr.24. Szent György napja

Kimentünk a vizesárokhoz kucsmagombát szedni. Minden évben csak ezen a napon mentünk gombázni, olyan kirándulás féle volt, évek óta ezzel tisztelegtünk dédapám emlékének, aki György nevet viselte.

A Papus a maga 82 évével fürgébb és gyorsabb volt nálam. A hosszú gyaloglás és keresgélés engem - két generációval lejjebb, a város szülöttét- kissé kifárasztott, míg Ő nagyon élvezte.

A szél, a természet a napsütés, ez volt a mindene. Akkor ezt én még nem értettem. Ma is- ennyi év távlatából - amikor átveszem helyét a házában, a kertjében, a szőlejében,

 érzem a friss fuvallatokban a halandó világ és az égi hatalmak erejét.

Kitartóan kerestük a kucsmagombát, s csak két, szenvtelen kis szemet találtunk.

Papus gyakran lemaradt, láttam, hogy rosszul van és kihányta az ebédet. Talán gyomorrontása van.

 

'95. máj.1. Elvittem a Majálisra

Régebben nagyon szerette a kerti mulatságokat, a Balatont, a falusi állatvásárokat is.

Most még az autóból sem volt kedve kiszállni és nem ízlett neki a cigaretta. Hazavittem. A durva, kedvenc kuvasz kutyája fogadtatásképpen a felkarjába harapott. Talán érzett valami

belső szagot. Ezt követően már, egyedül nem mert a Papus közlekedni az udvarban a csalódást okozott kutya miatt.

 

'95.júl.1.  Az orvos elmondta

Már egy jó fél éve, hogy nem tudott enni, csak vajmi keveset. Összeszorított fogakkal búgott a fájdalomtól. Heti kétszer, háromszor voltak látomásai, olyankor lángokat látott, és szólt, hogy ég a ház, vagy a kút. Karon fogtam, odavezettem, közel ahol a lángokat vélte és leintettem, ugyan Papus rosszul látsz. Amikor meggyőződtünk róla, hogy tévedett, akkor ráborult a kerti asztalra és szundikált.

Akkor hárman voltunk a szobában. Ő én és az orvos. Mindhárman tudtuk, hogy gyomorrák. Az orvos közölte velem, ha humánus akarok lenni, akkor nem vitetem kórházba, mert a gyomortükrözés is fájdalmas volna számára, mert rohamosan fogyott és folyamatosan gyengült. Azt mondta, ha az ő apjáról volna szó, akkor is ezt tanácsolná. Mi sem akartuk, hiszen Papus még sosem volt kórházban, még csak egy náthája sem volt soha és a gyógyszert sem ismerte.

- De olyan nehéz, doktor úr - szólalt meg váratlanul- és úgy félek. Kérem, segítsen, hogy emberhez méltóan viselhessem el.

- Tudom, hogy nehéz Papa. Itt leszünk maga mellett és segítünk. (De ez nem így történt.)

 

'95.szept.1. A Virrasztás

A Doki rendesen kijárt hozzánk, mint máskor, én pedig tovább jártam dolgozni. Muszáj volt.

Azóta sem hagy a lelkiismeret, amiért akkor nem maradtam mellette.

Minden másnap, aztán mindennap délután mentem hozzá, mert csak feküdt és meg kellett etetnem pohárból egy kis levest néha szívószállal egy keveset.

- Minek etetsz gyerekem, azért hogy tovább szenvedjek - mondta egyszer. Máskor meg rám nézett csúnyán és azt mondta: Jó sokáig húzom, mi? Dühös volt, amikor felültettem, hogy átcseréljem az ágyneműt és kiabált: - Nem érted, hogy eldűlök' jaj, eldűlök.

Mégis ebben a szörnyű betegségében is mindig leszállt az ágyról, hogy elvégezze a dolgát az ágy melletti szoba WC-n. Ekkor már hányni nem tudott, csak öklendezett csúnya, barna alvadt vérdarabokat, amelyek úgy megfogták a padlót, hogy képtelenség volt felsikálni.

Még ekkor is kapta folyamatosan az erősítő injekciókat. A nővér naponta jött, így én napközben dolgoztam és szüntelenül reménykedtem….

 

 

Éjjel fél egy volt.

Ültem az ágyánál, folyamatosan kiabált és kinyújtotta kezét. Segítsetek! Jaj, meghalok, jaj, meghalok. Segítsetek!

Percekre elszenderült, de újra és újra felüvöltött a fájdalomtól.

Egyszer egy "ájtatos manó" a mellem alatt, a szívem tájékára, másodperc töredéke alatt befészkelte magát. Olyan volt, mint egy pom-pom, és borzasztó gyors.

Láttam a kislámpa fényénél.

     Elment.

Lelkemben tovább él.  

 

Eltűnt az élet. Vele együtt eltűnt elgyötört és megtört Nagyanyámé is…